ÉJFÉLI ÁLLAPOTOK

 Levegővételre veszek be koffeint. Piros lámpa előtt üttettem el magam. Megállok a másodpercben, hogy nélkülem teljen el. A kérdés bizonytalan. Tengeri rémképekről álmodok. Fordítva veszem a levegőt. Kiplakátolom a szobámat hajnal óra ötpercnyi gondolatokkal. Sok van belőlük, mindig van mit bevallani. Vezetékes telefonból hallom az óceánt. Kipakolom a betűket a szobámból és egyesével hajigálom le őket az erkélyről. Párizs felé nézek, amikor rád gondolok. Üres vagyok, mint a Louvre termeinek közepe. Senki nem vár haza. A gondolataimat vesszőkkel választom el. Értelmezhetetlen massza marad. Az első nap után kimondott percekről álmodom. A második nap előtti estén a mólón kényszerítem magam, hogy érezzek valamit a sirályok hangjára. Madár. Hang. Mindegy. Sírok. Fájnak a könnyek, marják az arcomat, de végre felsóhajthatok. Reggel újra az este maradékára gondolok. Átelemzem a kavicsokat a talpam alatt. Egyik sem tetszik. A második n...

 Kitakargatom az elvárásaimat, és várom, hogy elaludjanak a hidegben. Sosem láttam még szebbnek az elmúlást. Köd kavarog, rátelepedik a hátrahagyott mondatokra és közben nem bírom levenni a szemem a jövőről, ahogy megéled azt nélkülem. Boldogságos és nyomorúságos tudatban van részem, ha észreveszem, mennyire nem jelenthetek semmit egy élő, lélegző szerelem visszatükrözésében. Pedig igazából te se adhattál vissza soha másmilyen jelentést: szerettem volna benned lenni magam helyett, de ez pont addig tartott, amíg a fantáziáimat rád vetíthettem. Aztán fogtam magam, kibújtam a közös pillanatainkból, és néhány történetet magam mögött hagyva kezdtem felemészteni a részeg gondolatokat. Igazán kár, hogy író ember lévén ezek a momentumok majdnem minden másodpercben a kezemet tördelve várják a folytatást. Sóhajtoznak az újrakezdésért. És én megtenném. Kitörölném a szavakat, amiket néhanapján magunk közé rajzoltam, és elvesznék a lehetőségben, hogy még egy alkalommal mindent átélhesse...

Kínjaimba kapaszkodó pillantás legyél rajtam. A következő találkozásig elsuttogott titok. A soha többé szavakban lévő véglegesség. A pillanatban megtelepedő magány, mely szikrázó reménykét rejti a mégis lehetőségét. Visszautasításban éledező gyűlölet, ami a vágyban ver gyökeret veled együtt.   Ellened irányuló, szádban is keserű szavaim, óvatosan, sötét szobában megbújó csókok, lelakatolt ígéretek a pincébe zárva, a kerül-amibe-kerül gondolatokkal összebújva várják a végső szavaid az egymás nélkül lévő együttlétünkben.   Hangszálaim legrekedtebb nyögéseibe beleerőszakolva, hangtalan szavaid érzelemhullámai mögött, hogy csak legyen vége. Csak kezdődjön újra. Döntsd el mit akarsz, de sose tudd. Csak gyere közelebb. Menj távolabb.   Magammal akarok benned lenni, hogy vágyaimat testeden keresztül kierőszakoljam a világba. Hogy egyetlen apró érintésbe lássam bele legsötétebb titkaim kihívását, hogy ki tudom-e elégíteni ...

Felkalapálom magam egy szögre a szobád falán, csak hagy tűnjön el emléke mindannak, ami hozzád kapcsolódik, csak hagy legyek az a közeledben, aki mindig is akartam lenni, hagy mutassam meg, hogy lehetek még. Hogy ne kelljen elengednem, mert azzal úgy érzem, feladom magam és minden érzést ami hozzám kapcsolódott az éjszakáink homályában, amikor eljátszottam, hogy lehetek valami, amit csupán megálmodtam magamnak. Amikor több voltam az embereknek egy lánynál: identitás és vágy keveréke, csak egy jelenés, amit képtelen vagy megfogni. Hagy ne legyek melletted csak a valaki, akiről senki nem tudja eldönteni, melyik felét látja épp. Lelakatolom az összes titkomat magamban, ha mégegyszer egy utolsó pillanat töredékrészére azt hihetem magamról, hogy valami odapasszoló vagyok, amikor soha nem voltam az. Engedd, mert csak veled látom, hogy lehet elérnem egy képzelt szépséget, amit a tükörbe nézve alkottál rólam. Ha látnád. Ha tudnád. Ha értenéd. ...

  Egy pillangó. Szárnya hideg és vércseppeket vert redői közé az idő. Egy mozdulat, szárnycsapás, mire elfordítom a fejem, hogy a halálon kívül másra is tudjak gondolni. Magamra. Rád. Olvadó jégcsapként mállik le rólam az idő, amit veled töltöttem, a percek közötti hajszálrepedésekbe emlékeink érzései szövik hálójukat. Megfojt. Feléleszt. Tükörharmatcseppek játszanak átverést, ha bennük azt látom nem az vagy, akinek akarlak, hogy legyél. Csak egy másik pillangó Mexikóból, télen mindig délebbre repül, mert elkésett vagy mert nem tudja merre kell menni. Hozzám. Vagy el tőlem. Levendulát rakok hajszálaid közé, hogy megértsd, milyen szépen is meg lehet halni, ha a szíved köré százlábú perceket fonok belőlünk.   Vigyél magaddal varázshegyre fel és le szivárványon túlra, minek a végén minden gondatlanság mit megéltem gyerekként, minden szerelem, amit adtál nekem, minden két perc szexnyi közötti gondolat, ha amikor...

Az utánad maradt csendből próbálom összeépíteni magam. Részenként haladok, de minden egyes levegővétellel újabb, kettőnkről szóló emlékrészlet folyik a szemeim elé, ami meggátolja az előrehaladást. A levegő részecskéit széttördelve próbálom megváltoztatni a képet, amit nyújtottam magamról. Zavar, hogy szétfolyok a kettőnk közötti elégedetlenségben, amit én alkottam magamról. Kiszínezem az emlékeimet az éjszakákról, amikor először találkoztunk és amikor pont annyira nem vettelek számításba, hogy megmaradjak káosznak benned. Eltöprengve veszem fel a múlt éjszaka darabjait, mikor rádöbbenek, hogy akkor viselkedtem utoljára magamhoz méltóan. Szeretnék még egyszer úgy kinézni előtted. Új célomhoz méltóan próbálom tekergetni személyiségem kiszögelléseit, de a sarkokban újra és újra beléd botlok. Nem tetszik, hogy megtelepedtél azokon a helyek, amikre nincsen rálátásom. Ennek ellenére kikerülve téged próbálok magamhoz elérni a ballépéseimmel kikövezett ösvényen. Szeretettel fordul...

Kétségbeesetten kutatom a földre hullott szilánkok közül azt, ami pont beleillene a múlt éjszakába. Ezerszer felírtam már vérrel a falra, mi történt pontosan, mégsem érzem élethűnek. Valami hiányzik. Valami megfoghatatlan, ami jobb esetben is rémálomba ringat éjszakánként. Valami hozzád tehervagonként kapcsolódó semmiség, amit magamban nem találok, mióta rájöttem, hová dugtad előlem a jobbik személyiségemet. Tele van a szekrényem a vágyaiddal. Mégis a tükröt törtem darabokra, mikor realizáltam, mennyire elhagytam magam körülötted. Azóta is benned keresem magamat. A visszatükröződő darabok egyesével világítják meg a részeket, amik akartam lenni a szereposztás előtt. Ha mögém állnál, talán a sötétség kielégítené az űrt, ami eltorlaszolja régi álmaimat előlem. Tele van a szekrényem a vágyaiddal. Egyesével hajtogattam be őket pár hete, közé ragasztottam az elmulasztott, halandó pillanatokat. Nemrég ajándékoztad őket a bennem lévő mondatoknak, hátha halkabban hallod majd, mennyi...

Koppanás. Három lélegzet. Próbálom lehalkítani magamban a visszhangokat, de elvesztem a rádiójelet, mielőtt letükrözhetném a kettőnk közt kifejlett éjszakát. Magamból indulva vonalat húzok és hagyom, hogy benned érjen véget. Átitatom a takarót a vágyaimmal, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy azért tegyek meg valami hasonlóan banális dolgot, mert két házzal odébb kiöntötte magát a tej a pohárba. Nem tudok nem gondolni a gondolatokra, amik baltaként vágják keresztbe rólad szóló értekezletemet magamban. Szeretnék kevésbé rátelepedni a holnapokra. Olyankor mindig azt tettettem, hogy félek megtenni a köztünk ragadt lépéseket. Igazából csak nincs elég útravaló, kevés emléket hoztam magammal múlt nyárról. Eltűntem a szemeidben, és annyira meglepődtem rajta, mennyi mindent vagyok képes érezni egyszerre, hogy elfelejtettem elpakolni a világba kierőszakolt hibáinkat. De ne aggódj, szeretetre hajlamtalan vagyok, csak épp minden jel arra utal, hogy a legkevésbé megélt érzéseimet vágyo...

Határát nézem az életemnek, ahol elképzeltem régen, hogy boldog leszek. Bámulom az eget, hátha egy csillag visszamosolyog rám, hogy valami helyesnek érződjön, ami igazából nem lehetne az. Bámulom a vonalat, ami elválaszt engem és a holnapot a mától, fejben próbálom kiszámolni az esélyét, hogy valaki kedvesebb majd könnyebb életet ajánl fel legközelebb. De a valaki csak rámnevet: nincs könnyebb élet csak ostobább döntések. Ha rágondolni jó, vajon megérdemlem-e az apró halált, ami múlt este köszöntött be hozzám; hozott fényt, szikrát, varázslatot. Mindent, amiben hiszek. Bámulom a csillagport az univerzum szélén, valaki átkarol és behunyom a szemem. Rossz embernek nem lehet születni, de válni azzá könnyebb, mint a levegő. Csak egy csók és egy érintés, közelebb és szorosabb. De ha a rosszat jónak gondolom, lehet csak a csillag romlott el és én megjavítanám, de félek még több kárt teszek benne. Hisz haldoklik. Ideje elengedni. Arany szí...