Határát nézem az életemnek

Határát nézem az életemnek,

ahol elképzeltem régen, hogy boldog leszek.

Bámulom az eget, hátha egy csillag visszamosolyog rám,

hogy valami helyesnek érződjön,

ami igazából nem lehetne az.

Bámulom a vonalat, ami elválaszt engem és a holnapot a mától,

fejben próbálom kiszámolni az esélyét,

hogy valaki kedvesebb majd könnyebb életet ajánl fel legközelebb.

De a valaki csak rámnevet:

nincs könnyebb élet csak ostobább döntések.

Ha rágondolni jó, vajon megérdemlem-e

az apró halált, ami múlt este köszöntött be hozzám;

hozott fényt,

szikrát,

varázslatot.

Mindent, amiben hiszek.

Bámulom a csillagport az univerzum szélén,

valaki átkarol és behunyom a szemem.

Rossz embernek nem lehet születni,

de válni azzá könnyebb, mint a levegő.

Csak egy csók és egy érintés,

közelebb és szorosabb.

De ha a rosszat jónak gondolom,

lehet csak a csillag romlott el

és én megjavítanám, de félek

még több kárt teszek benne.

Hisz haldoklik.

Ideje elengedni.

Arany színű könnycsepp gurul arcomon,

valaki eltűnik,

csak én meg a csillag maradunk,

és a hiány közöttünk.

A fájdalomba kapaszkodok,

miközben határát nézem az életemnek,

ahol minden helyes és helytelen,

csak épp semmi sem az.

Kibogozhatatlan hálója az életemnek,

csókokból szőtt arany könnyek,

haragos éjszakák

és a nézés,

amit nem szabadott volna valakinek adnom.

 

Apró fényét nézem az életemnek.

Csillagba burkolódzva mond el egy imát.

Vallásosnak született, mert hisz magában,

hisz fényét mindenki látja.

Emiatt,

vagy épp ennek ellenére,

fogom a tüzet lelkemben,

kiterítem magam elé

és számolom a másodperceket,

amíg az eget vörösre festi be,

és a csillag bennem erősebben nem ragyog.

És akkor,

csak akkor,

abban az egy percben

én vagyok a vég és a kezdet,

a hatalom és a szerelem,

varázslat, amit az éjszaka belémfont halkan.

És tudom, hogy nem leszek jó,

de helyette megpróbálok egyszerre minden lenni.

 

És ez lesz

határa az életemnek.