Egyéjszakás kalandok

Kínjaimba kapaszkodó pillantás legyél rajtam.

A következő találkozásig elsuttogott titok.

A soha többé szavakban lévő véglegesség.

A pillanatban megtelepedő magány,

mely szikrázó reménykét rejti a mégis lehetőségét.

Visszautasításban éledező gyűlölet,

ami a vágyban ver gyökeret veled együtt.

 

Ellened irányuló, szádban is keserű szavaim,

óvatosan, sötét szobában megbújó csókok,

lelakatolt ígéretek a pincébe zárva,

a kerül-amibe-kerül gondolatokkal összebújva

várják a végső szavaid

az egymás nélkül lévő együttlétünkben.

 

Hangszálaim legrekedtebb nyögéseibe beleerőszakolva,

hangtalan szavaid érzelemhullámai mögött,

hogy csak legyen vége.

Csak kezdődjön újra.

Döntsd el mit akarsz,

de sose tudd.

Csak gyere közelebb.

Menj távolabb.

 

Magammal akarok benned lenni,

hogy vágyaimat testeden keresztül

kierőszakoljam a világba.

Hogy egyetlen apró érintésbe lássam bele

legsötétebb titkaim kihívását,

hogy ki tudom-e elégíteni az elvárásait.

 

Én akarok lenni benned a minden.

Add kölcsön a tested –

önző indokokból beléd bújok ma este.

Eljátszom, hogy rossz vagyok,

megalkuszom a gondolataimmal egy talánban,

hogy reggel üresebb legyen az ágy nélküled.

Hogy a kávéhoz már ne hívhassalak magammal.

 

De a ruháimat nálad hagyom,

hogy emlékezz az érintésre,

ami egy pillanat töredékrésze alatt

egy másik világba üldözte az elhatározásaidat.

Megmutatta ki lehetnék a mégsem szavaiban.

Tönkretette az utolsó elvárásomat magammal szemben,

hogy olyan lehessek,

mint a nyögéseid mellett megtelepedő hiányérzet,

amikor véletlenül magamra találok benned.

 

Aztán alkatrészként lehámozlak a testem darabjairól.

Megmutatom mennyivel több vagyok nélküled.

Fantom ruhám magamra öltve tűnök el

a soha-többé gondolataid közül.

Lekulcsolva az emlékemet bennünk

szabadalmaztatom az ötletet,

ami a hiányomat garantálja,

aztán a reggeli gondolatokat feloldom a kávéhoz melegített tejben

és nélküled késem le a buszt hazafelé.