Pillangó

 

Egy pillangó.

Szárnya hideg és

vércseppeket vert redői közé az idő.

Egy mozdulat,

szárnycsapás,

mire elfordítom a fejem,

hogy a halálon kívül másra is tudjak gondolni.

Magamra.

Rád.

Olvadó jégcsapként mállik le rólam az idő,

amit veled töltöttem,

a percek közötti hajszálrepedésekbe

emlékeink érzései szövik hálójukat.

Megfojt.

Feléleszt.

Tükörharmatcseppek játszanak átverést,

ha bennük azt látom

nem az vagy, akinek akarlak, hogy legyél.

Csak egy másik pillangó Mexikóból,

télen mindig délebbre repül,

mert elkésett vagy mert nem tudja merre kell menni.

Hozzám.

Vagy el tőlem.

Levendulát rakok hajszálaid közé,

hogy megértsd,

milyen szépen is meg lehet halni,

ha a szíved köré százlábú perceket fonok belőlünk.

 

Vigyél magaddal

varázshegyre fel és le

szivárványon túlra,

minek a végén minden gondatlanság

mit megéltem gyerekként,

minden szerelem, amit adtál nekem,

minden két perc szexnyi közötti gondolat,

ha amikor a lélegzetvételedre gondolok magam mellett.

Felett.

Alatt.

Között.

Adj vissza közben valamit a magányomból:

a legutolsó cseppet a pohárból,

amit közösen törtünk össze.

Adj vissza egy halált, amivel tartozol.

Egy érzést, amit kölcsönvettél.

Háromszázhatvnaöt lélegzetvételt,

amivel most éppen

minden erőmmel

nem gondolok rád.

 

Add vissza a pillangó

két bizonyos szárnycsapás közötti sóhaját,

amikor

pohár, whisky, sötétség

és levetkőztetlek a bennem feloldódó magányoddal.

 

Leesett az első hó a fák alatt,

kivirágzott a múlt évszázadban elültetett virág,

felolvadt a napon egy jégkockába rejtett nyári emlék,

most felfelé hullanak a neked írt leveleim a fákról,

miközben egyetlen eltévedt könnycsepp

egy pillangó szárnyára csöppen.

Szívembe száll,

megtelepedik az utánad maradt sötétségben

és a visszhangos üregek között

kétségbeesés kopog a falakról:

 

mondd meg, hogy szeressek mást jobban.

Máshogyan.