Lélegzet

Koppanás. Három lélegzet. Próbálom lehalkítani magamban a visszhangokat, de elvesztem a rádiójelet, mielőtt letükrözhetném a kettőnk közt kifejlett éjszakát. Magamból indulva vonalat húzok és hagyom, hogy benned érjen véget. Átitatom a takarót a vágyaimmal, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy azért tegyek meg valami hasonlóan banális dolgot, mert két házzal odébb kiöntötte magát a tej a pohárba. Nem tudok nem gondolni a gondolatokra, amik baltaként vágják keresztbe rólad szóló értekezletemet magamban.

Szeretnék kevésbé rátelepedni a holnapokra. Olyankor mindig azt tettettem, hogy félek megtenni a köztünk ragadt lépéseket. Igazából csak nincs elég útravaló, kevés emléket hoztam magammal múlt nyárról. Eltűntem a szemeidben, és annyira meglepődtem rajta, mennyi mindent vagyok képes érezni egyszerre, hogy elfelejtettem elpakolni a világba kierőszakolt hibáinkat.

De ne aggódj, szeretetre hajlamtalan vagyok, csak épp minden jel arra utal, hogy a legkevésbé megélt érzéseimet vágyom a leginkább megélni. Ki gondolta volna, hogy pont a benned lévő elégedetlenség kopog majd az ajtómon utánpótlásért. Persze nem akarok csak egy tettest okolni a hatalomért, amit pár órára kölcsönkaptam múlt éjjel. Egyszerűen úgy érzem, szükséges ellopni a te pillanataidat is, hiszen nem érzem fairnek, hogy csak én szenvedjek a kettőnk között megtelepedő, ki nem mondott gondolatokért.

Hallgatok, egy sötétséget megformázva elbújok a szobád sarkába, csak hogy mindig tudjam, miért nem lehetek halandó itt soha többé. Lefényképezem az utolsó ártatlan pillanataimat gyerekként, majd könnyeimet hátrahagyva vonulok ki minden meghatározásból, amit a kettőnk jelentéstartalma adhatott volna vissza.

Szeszélyes időjárásnak nézünk elébe, így kapucnit és egy jó adag megbánást magamra öltve haladok végig a gombostűnyi pillanatokkal kikövezett utcán. Minden lépéssel egy újabb indokkal bővítem a szókincsem, ami segítség lesz arra, hogy majd hogyan ne írjak rólad.

Mire elkésem otthonról, már képes vagyok egy papírt elővéve beszélni mindarról, ami már sose fog megtörténni bennem. Kapucnim széleiről hazugságok csöpögnek a lapra. A széleket meghajlítva próbálok a józan eszem kedvére tenni, amikor rájövök mennyire hiányzik az, amiben valójában sosem volt részem. Kikapcsolom a korhatáros részeket a zümmögésben, ami körülvesz, majd megpróbálok szerelmeslevelet írni azokhoz a dolgokhoz, amiket kölcsönadtál a múltkor pár percre. Homályosan mosódok el a magam előtti tükörben, amikor realizálom a soha mondatok véglegességében lévő hiányt.

Kár, hogy soha nem adtam fel még a próbálkozást, hogy megéljek valami kérlelhetetlenül egyedi énkép-találkozást veled. Szavakba öntöm a sóhajaimat, majd lelakatolom a bennük maradt vágyakozást, hogy legközelebb legapróbb próbálkozásomat megháromszorozva tudjak eligazodni az eltorzult személyiségemben, amivé melletted operáltam magam.

Szeretnék látszat lenni bennünk.

Szeretnék veszteni a csatakiáltás előtt lévő lélegzetvételben, mert akkor szabad lehetek az azt követő emlékdobálásban.

Szeretnék kevesebb, az érzéseidről szóló anekdotát a szemétbe dobni.

Szeretném felemészteni az űrt, amit magamba húztam miattad, és rajtad keresztül kivezetni egy másik alternatív valóságba, ahol nem vágyom az újrakezdés lehetőségére.

Megállok és megemésztem a gondolatot, hátha feltekerhetem a második esély lehetőségét egy csokorba, hogy majd a szülinapodon az ajtódnál hagyhassam.

Koppanás. Kettő lélegzet. Mire az utolsóhoz érek, elengedem a rólad felépített vágyképet és hagyom, hogy a legmagasabb ugródeszkáról ugorjanak fejest az irántad érzett szeszélyeim a kettőnk közt lévő szakadékba.

Egy lélegzet, és belehalok az elkerített, szétmázolt valóságba, majd minden erőmet a következő lehetőség megteremtésére fókuszálom.

Igazán megtehetnéd, hogy félreállsz az útból ehhez.