ÉJFÉLI ÁLLAPOTOK

 Kitakargatom az elvárásaimat, és várom, hogy elaludjanak a hidegben. Sosem láttam még szebbnek az elmúlást. Köd kavarog, rátelepedik a hátrahagyott mondatokra és közben nem bírom levenni a szemem a jövőről, ahogy megéled azt nélkülem. Boldogságos és nyomorúságos tudatban van részem, ha észreveszem, mennyire nem jelenthetek semmit egy élő, lélegző szerelem visszatükrözésében. Pedig igazából te se adhattál vissza soha másmilyen jelentést: szerettem volna benned lenni magam helyett, de ez pont addig tartott, amíg a fantáziáimat rád vetíthettem. Aztán fogtam magam, kibújtam a közös pillanatainkból, és néhány történetet magam mögött hagyva kezdtem felemészteni a részeg gondolatokat. Igazán kár, hogy író ember lévén ezek a momentumok majdnem minden másodpercben a kezemet tördelve várják a folytatást. Sóhajtoznak az újrakezdésért. És én megtenném. Kitörölném a szavakat, amiket néhanapján magunk közé rajzoltam, és elvesznék a lehetőségben, hogy még egy alkalommal mindent átélhesse...

Kínjaimba kapaszkodó pillantás legyél rajtam. A következő találkozásig elsuttogott titok. A soha többé szavakban lévő véglegesség. A pillanatban megtelepedő magány, mely szikrázó reménykét rejti a mégis lehetőségét. Visszautasításban éledező gyűlölet, ami a vágyban ver gyökeret veled együtt.   Ellened irányuló, szádban is keserű szavaim, óvatosan, sötét szobában megbújó csókok, lelakatolt ígéretek a pincébe zárva, a kerül-amibe-kerül gondolatokkal összebújva várják a végső szavaid az egymás nélkül lévő együttlétünkben.   Hangszálaim legrekedtebb nyögéseibe beleerőszakolva, hangtalan szavaid érzelemhullámai mögött, hogy csak legyen vége. Csak kezdődjön újra. Döntsd el mit akarsz, de sose tudd. Csak gyere közelebb. Menj távolabb.   Magammal akarok benned lenni, hogy vágyaimat testeden keresztül kierőszakoljam a világba. Hogy egyetlen apró érintésbe lássam bele legsötétebb titkaim kihívását, hogy ki tudom-e elégíteni ...

Felkalapálom magam egy szögre a szobád falán, csak hagy tűnjön el emléke mindannak, ami hozzád kapcsolódik, csak hagy legyek az a közeledben, aki mindig is akartam lenni, hagy mutassam meg, hogy lehetek még. Hogy ne kelljen elengednem, mert azzal úgy érzem, feladom magam és minden érzést ami hozzám kapcsolódott az éjszakáink homályában, amikor eljátszottam, hogy lehetek valami, amit csupán megálmodtam magamnak. Amikor több voltam az embereknek egy lánynál: identitás és vágy keveréke, csak egy jelenés, amit képtelen vagy megfogni. Hagy ne legyek melletted csak a valaki, akiről senki nem tudja eldönteni, melyik felét látja épp. Lelakatolom az összes titkomat magamban, ha mégegyszer egy utolsó pillanat töredékrészére azt hihetem magamról, hogy valami odapasszoló vagyok, amikor soha nem voltam az. Engedd, mert csak veled látom, hogy lehet elérnem egy képzelt szépséget, amit a tükörbe nézve alkottál rólam. Ha látnád. Ha tudnád. Ha értenéd. ...

  Egy pillangó. Szárnya hideg és vércseppeket vert redői közé az idő. Egy mozdulat, szárnycsapás, mire elfordítom a fejem, hogy a halálon kívül másra is tudjak gondolni. Magamra. Rád. Olvadó jégcsapként mállik le rólam az idő, amit veled töltöttem, a percek közötti hajszálrepedésekbe emlékeink érzései szövik hálójukat. Megfojt. Feléleszt. Tükörharmatcseppek játszanak átverést, ha bennük azt látom nem az vagy, akinek akarlak, hogy legyél. Csak egy másik pillangó Mexikóból, télen mindig délebbre repül, mert elkésett vagy mert nem tudja merre kell menni. Hozzám. Vagy el tőlem. Levendulát rakok hajszálaid közé, hogy megértsd, milyen szépen is meg lehet halni, ha a szíved köré százlábú perceket fonok belőlünk.   Vigyél magaddal varázshegyre fel és le szivárványon túlra, minek a végén minden gondatlanság mit megéltem gyerekként, minden szerelem, amit adtál nekem, minden két perc szexnyi közötti gondolat, ha amikor...

Az utánad maradt csendből próbálom összeépíteni magam. Részenként haladok, de minden egyes levegővétellel újabb, kettőnkről szóló emlékrészlet folyik a szemeim elé, ami meggátolja az előrehaladást. A levegő részecskéit széttördelve próbálom megváltoztatni a képet, amit nyújtottam magamról. Zavar, hogy szétfolyok a kettőnk közötti elégedetlenségben, amit én alkottam magamról. Kiszínezem az emlékeimet az éjszakákról, amikor először találkoztunk és amikor pont annyira nem vettelek számításba, hogy megmaradjak káosznak benned. Eltöprengve veszem fel a múlt éjszaka darabjait, mikor rádöbbenek, hogy akkor viselkedtem utoljára magamhoz méltóan. Szeretnék még egyszer úgy kinézni előtted. Új célomhoz méltóan próbálom tekergetni személyiségem kiszögelléseit, de a sarkokban újra és újra beléd botlok. Nem tetszik, hogy megtelepedtél azokon a helyek, amikre nincsen rálátásom. Ennek ellenére kikerülve téged próbálok magamhoz elérni a ballépéseimmel kikövezett ösvényen. Szeretettel fordul...

Kétségbeesetten kutatom a földre hullott szilánkok közül azt, ami pont beleillene a múlt éjszakába. Ezerszer felírtam már vérrel a falra, mi történt pontosan, mégsem érzem élethűnek. Valami hiányzik. Valami megfoghatatlan, ami jobb esetben is rémálomba ringat éjszakánként. Valami hozzád tehervagonként kapcsolódó semmiség, amit magamban nem találok, mióta rájöttem, hová dugtad előlem a jobbik személyiségemet. Tele van a szekrényem a vágyaiddal. Mégis a tükröt törtem darabokra, mikor realizáltam, mennyire elhagytam magam körülötted. Azóta is benned keresem magamat. A visszatükröződő darabok egyesével világítják meg a részeket, amik akartam lenni a szereposztás előtt. Ha mögém állnál, talán a sötétség kielégítené az űrt, ami eltorlaszolja régi álmaimat előlem. Tele van a szekrényem a vágyaiddal. Egyesével hajtogattam be őket pár hete, közé ragasztottam az elmulasztott, halandó pillanatokat. Nemrég ajándékoztad őket a bennem lévő mondatoknak, hátha halkabban hallod majd, mennyi...