Három darab tört

 Levegővételre veszek be koffeint.

Piros lámpa előtt üttettem el magam.

Megállok a másodpercben, hogy nélkülem teljen el.

A kérdés bizonytalan.

Tengeri rémképekről álmodok.

Fordítva veszem a levegőt.

Kiplakátolom a szobámat hajnal óra ötpercnyi gondolatokkal.

Sok van belőlük, mindig van mit bevallani.

Vezetékes telefonból hallom az óceánt.

Kipakolom a betűket a szobámból

és egyesével hajigálom le őket az erkélyről.

Párizs felé nézek, amikor rád gondolok.

Üres vagyok, mint a Louvre termeinek közepe.

Senki nem vár haza.

A gondolataimat vesszőkkel választom el.

Értelmezhetetlen massza marad.

Az első nap után kimondott percekről álmodom.

A második nap előtti estén a mólón

kényszerítem magam, hogy érezzek valamit a sirályok hangjára.

Madár.

Hang.

Mindegy.

Sírok.

Fájnak a könnyek, marják az arcomat,

de végre felsóhajthatok.

Reggel újra az este maradékára gondolok.

Átelemzem a kavicsokat a talpam alatt.

Egyik sem tetszik.

A második nap hajnalán újra látlak.

Madár vagyok.

Párizs belepusztult a gondolataidba.

Vízcseppek versenyeznek testem körvonalain.

Elszabadult egy óceán.

A hangjaid, mint egy sirályé.

Sírni akarok.

Levegőt veszek.

Megfordítom a vágyaimat.

Bizsereg a bőröm.

Fáj a tekinteted, de hagyom szenvedni.

Most megint minden részem eleven.

Lassan pislogok,

ólom helyezkedik a pillantásaimra.

Viszket a tenyerem az érintések után.

Sóhajtás.

Vágy lebeg a levegőben,

rátelepedik a konyhaasztalra.

Érzések után vágyunk a szürkeségben.

Három óra.

Plusz még kettő:

téged is hozzáadtalak.

Prímszámként tengődök benned.

Várom a felmelegített reggelt,

de belém fagy a lélegzeted.

Levegőt veszek be koffeinre.

Kihűlt testem részeit pakolom a polcokra.

Madár vagyok nélküled.

Hang nélküli.