Továbbléphetetlen

 Kitakargatom az elvárásaimat, és várom, hogy elaludjanak a hidegben. Sosem láttam még szebbnek az elmúlást. Köd kavarog, rátelepedik a hátrahagyott mondatokra és közben nem bírom levenni a szemem a jövőről, ahogy megéled azt nélkülem. Boldogságos és nyomorúságos tudatban van részem, ha észreveszem, mennyire nem jelenthetek semmit egy élő, lélegző szerelem visszatükrözésében.

Pedig igazából te se adhattál vissza soha másmilyen jelentést: szerettem volna benned lenni magam helyett, de ez pont addig tartott, amíg a fantáziáimat rád vetíthettem. Aztán fogtam magam, kibújtam a közös pillanatainkból, és néhány történetet magam mögött hagyva kezdtem felemészteni a részeg gondolatokat.

Igazán kár, hogy író ember lévén ezek a momentumok majdnem minden másodpercben a kezemet tördelve várják a folytatást. Sóhajtoznak az újrakezdésért.

És én megtenném.

Kitörölném a szavakat, amiket néhanapján magunk közé rajzoltam, és elvesznék a lehetőségben, hogy még egy alkalommal mindent átélhessek, amit egyszer már elloptam tőled.

A kamera forog, én pedig csak állok a reményeim előtt és próbálom tettekbe önteni a magyarázataimat. Lefagyva blokkolok minden lehetőséget, ami garantálja, hogy sose érezhessem ugyanazt többé. Természetesen csak ez a két másodperc között ragadt emlékfoszlány adhatja vissza azt, amiért meghalnék, hogy újra az enyém legyen.

Belepusztulok, hogy nem látok a gondolataid közé. Pedig igazán szép formára vágnám őket, minden percben lenne valami váratlan, ami miatt majd akaratlanul is nem tudsz nem gondolni rám.

Igen, igen, várj egy percet. Azt hiszem megfejtettem, mennyire későn hajoltam el a megoldás elől, amit nemrég az arcom elé vágtál, mint valami fekete kirakóst. Nem te vagy a fontos, de megfordított szinonimáidban valahogy én is jelentőségemet vesztem. Nem az ember, csak a pillanat, nem a tett, csak az érzés. Benned lenni vágyom, hiszen ha átszínezem magam valami hozzád hasonlóvá, valahogy a vászon alatt kuporogva a két fél egy egésszé olvadna össze.

Megtaláltam. Magammal akarok bennünk lenni, melletted másnak álcázni magam. Meseszép ruhát magamra öltve elbújni a legcsúnyább személyiségem elől, és felfedezni kettőnkben mindent, aminek segítségével hátra léphetek a magányomból.

Teljesen belebolondultam a gondolatba, mennyi mindent tudok megélni, ha kicsavarom a személyiségem egyes részeit és átnyújtom neked átszabásra. Részegítő a gondolat, mennyi minden lehetek melletted, talán még valami hasonlóan tökéletlen is, mint amilyen te vagy.

Teleraklak a saját gondolataimmal, kivetítek egy, vagy akár két képet magam elé, ami leszek majd egy másik variációmban. Kiteszem a kapu elé, ugorj majd be értük, ha erre jársz.

Közben mindarra a fájdalomra gondolok, amit majd a tegnaputáni csókokban fogok megélni, amikor nem is fog eszedbe jutni, hogy bekucorodtam a gondolataid közé. Nekivágok az ismeretlen ösvénynek, ahol a felejtésedre koncentrálok, de ropognak az ágak a talpam alatt, és elkezdek félni, hogy rájössz: magadban felejtettél.

Kekszet majszolok azokon a helyeken, ahol anno megtelepedett a határozatlanságunk, és a morzsákból kirakósként illesztgetem egymáshoz a felejthetetlen pillanatokat. Mosolyogva találok egy kombinációt, amivel félig elégedett vagyok, majd olló nélkül vágok rést közé, hogy majd egyszer valaki fejest ugorhasson a végtelenbe, amit a tavalyi nyár és ősz között egymásnak ajándékoztunk.

Fejemet fogva próbálom meghatározni a mosolyogva sírás és sírva mosolygás közti különbség lényegét, amikor is rávilágítást kapok egy új variáció lehetőségére. A pillantásaimból új, csodaszép ruhakölteményt varrok magamnak és magamra öltve, egy kétkedő félmosolyt leplezve ugrok ki emlékeid martalékai közül. Most, hogy egy újabb áldozat vár befoltozásra, már teljesen más lehetek, és talán már el is felejtettem mennyire vágytam a szemeid visszatükröződésére magamban. Egy pillantás, mire valaki más fejébe fészkelem be magam, álarcomat magamra simítva terítem szét ruhám ráncait az összenézéseink között.

Nem hihetetlen a hihető szavakba bújtatott adrenalin, de csak megyek a hatalom után. Egyik lépést a másik után megtéve érzem a lángok követelését a porcikáim között. Tüzet égetve próbálok rátalálni egy elhamarkodott mozdulatra. Egyszerre élem meg mind a négy évszakot magam körül:

a tavaszi szél belekap a hajamba, a nyári forróság égeti a bőröm, a pillantásomtól megfagy a szoba, majd egyenként, a színdarab minden főszereplője őszi levélként lassan magába hullik.

Puha lépések. Halktalan neszek. Bőröm sejtjeire költöztetlek, észre sem veszed, mennyire kivontalak magamból egyetlen pillanat sóhajtása alatt. Tű és cérna. Fáj, de hagyod, hogy mintázatokat varrjak beléd. A szavaimban lévő hangsúlyokat hátra hagyom, hogy legyen mit hallgatnod, amikor rájössz, hogy már egy másik verziód vágyait bontogatom rendületlenül.

Köd kavarog, a tejfehér őrületben feloldalak már téged is, majd lassan, kortyonként öntelek ki a pohárba ebben a hajnali félhomályban.

Szerencséd, hogy szavaimmal már halhatatlanná mázoltam meztelen gondolataid minden egyes négyzetméterét.

Hát ilyen egy művészt szeretni.